Reviews

A 21. század operajátszásából kaphatott ízelítőt a közönség Budai Lívia szerepformálásában. A művésznő megmutatta, hogy nem elég a hang, a megjelenés, netán a föl-alá sétálás a színpadon, esetleg egy-egy magas hang hosszan kitartása. A szerep ennél sokkal több. Az opera “dal-színház”, azaz dal és színház együttese. Bármilyen nehéz és összetett feladat, itt énekelve kell jellemet ábrázolni, ez színház is – hiszen benne van a nevében! -, és a szerepformálás legalább olyan fontos kellene hogy legyen, mint a “csak” énekes produkció.

Gertrúdis szerepe az első felvonásban nem ad különösebb énekesi lehetőséget, az a néhány zenei mondat még nem elég arra, hogy Gertrúdot megismerjük, ha nincs hozzá ember-ábrázolás.
Nos, ezt kaphattuk meg Budai Líviától. Ahogyan megjelent, ahogyan üdvözölte udvara személyiségeit egy-egy kézmozdulattal, fejbólintással jelezve, hogy ki mennyire áll közel a hatalomhoz. Valóban királynőt láttunk a színpadon. Hiába zajlott némi cselekmény Melinda és Ottó között, hiába a békétlenek Petúrral az élen, hiába az udvar népe, mégis a királynőre kellett figyelnünk!

Gertrudis szerepe a második felvonás utolsó jelenetében kap hangsúlyt. Nagy igazság, hogy a komponisták elsősorban a tenoroknak és a szopránoknak adtak mindig bőven lehetőséget, a mezzo többnyire kevesebb figyelmet kap. (Természetesen van kivétel, főleg Verdinél.) Ezt a hagyományt Erkel sem hágta át.(Pl: a Hunyadi Lászlóban nincs egyetlen komoly mezzo szerep sem.)

A mostani felújításban a királynő szerepe szoprán magasságokat is kíván. Sokan kihagyják a gyilkos “C”-t, de Budai Lívia gyönyörű, valódi mezzo hangja ellenére is remekül megbirkózik ezzel a feladattal.

A királynő igazi főszereplővé a Bánk-Gertrudis duettben lép elénk.
A színpadon a trónusszerű fotelben ül egyedül, elgondolkodva, amikor lakosztályában váratlanul és hívatlanul megjelenik Bánk.

A hosszú duett tele van kérdésekkel, válaszokkal, számonkérésekkel, visszautasítással, kétségbeeséssel, fölénnyel, majd félelemmel, dühhel.
A számos érzelmi kitörést remek színészi játék kíséri, s ugyanakkor a félelmetesen igényes zenei feladat megoldása úgy tűnik, nem is olyan nehéz, hiszen az érzelmek segítik az énekest. Pedig valóban ez a mezzoszopránok legigényesebb énekesi feladata, ez az opera csúcspontja, és itt a hang, a zenei mondanivaló eggyé forr a fizikai mozdulatokkal, az emberi érzelmek kifejezésével. Gertrudis tőrt ragad, hogy végezzen Bánkkal, de a gyilkos szándék nem sikerül, a tőrt Bánk kicsavarja kezéből, és ő végez a királynővel.

Gertrúdis a halálos sebtől a földre rogy, de még így is a trón felé kúszik. Ezzel a kétségbeesett utolsó cselekedetével a hatalmát jelképező helyszínt kívánja elérni.
Ezután még Bánk néhány mondata következik, majd a dramaturgiailag indokolatlanul megjelenő udvar népe hosszú kórust énekel, s ezalatt Budai Lívia hihetetlen önfegyelemmel mozdulatlanul fekszik a földön mire végre összezárul a függöny.

László Zsuzsa, SZABADIDŐ, September 2011, Budapest